Barnim és az Ünnepek -a kihívás

Fiam élete második karácsonya 23 hónapos korában volt, akkor már voltak dührohamai, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő eltervezte. Ott és akkor már nem is emlékszem mi volt a kiváltó ok, de úgy kellett szorítanom kicsi csuklóit, hogy akkori szokása szerint nehogy a földön landoljanak nagyijának értékes, családi porcelánjai.
Előfordult pár éve olyan is, amikor igaz nem karácsony, hanem más alkalommal jöttünk össze ugyan ott, akkor már nem dobált törékeny dolgokat, de irtó nagy hisztit vágott le talán kistestvérem ballagása utáni összejövetelen, hogy a nagyi el akarta venni tőle a fényképező gépet, mert elérkezett a finomabbnál finomabb falatokat tartalmazó  uzsonna  ideje. Olyan hiszti lett belőle, hogy el kellett menni. Ott hagyva a rokonokat.
A múlt héten (fiam nemsokára tölti a 8. évét) a suli után tartották a karácsonyi vásárt. Kicsit késtem, ezt nagyon rosszul tűri, de már bement a tömegbe követve a többi osztálytársát. Az ebédlő és az aula egy zajos, zsúfolt térré alakult, alig lehetett közlekedni is. Vett ezt-azt. Majd a tesóra fordult a figyelmem -fiam már eltűnt a tömegben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kb. 10 perccel később elmentem kisfiam osztályába. Ijesztő látvány tárult elém: fiam sír. Csakhogy ő élénk, tehát visít, ott a sok osztálytárs és a tanító néni előtt (nem vagyok az ellen, hogy egy fiú sírjon). Ordított, hogy zsákba macskát akarok. Ez volt az utolsó, és egy Helo Kitty játékot húzott, kidobta a kukába. Kihívtam, ahol meg a szekrényeket kezdte rugdosni. Tudtam, haza kell vinnem. Átöltöztünk. Próbáltam elterelni a figyelmét, hogy segítsünk a tesónak mozgóárusként. Belement a dologba, ekkor rákérdeztem: Ok, akkor tudsz viselkedni, tudsz csendben csapkodás nélkül árulni? Jött is a válasz: Nem. Így elindultunk haza, ahol a nulla fok körüli hőmérséklet ellenére dühből levette a kabátját, alig tudtam visszaerőltetni rá, és persze szidott engem is, de ezt nem írom most le, miket mondott, szerintem el tudjátok képzelni. Hazaérve még mindig "paprikás" volt. A betegen itthon levő apja átvette, füstölgött még egy kicsit, majd a film lenyugtatta szépen. Én visszamentem a vásárba, hiszen árusnak jelentkeztem, és nővére is ott volt még. Apa elmagyarázta neki közben, mi az a zsákba macska és igen ez a ráköltött 100 Ft volt a tanulópénz. 1 évvel a Kurcinka könyv megismerése után egész hamar vége lett a dührohamnak. Büszke vagyok magunkra!

Legközelebb jönnek Kurcinka tippjei!